Az élet olyan, mint egy fa. Az igazi fa a földből jön, és az ég fele terjed ki, míg az isteni fa fejjel lefele van. A tetején van a gyökere és lent vannak az ágak. Ez az élet fája, pont ellenkezőleg, mint az igazi fa. Aki ismeri ezt az örökké való fát: fejjel lefele van, a tetejéről, a gyökeréről terjed ki lefele, de az ok, az a gyökér, nem az ágak. A három gúna táplálja. A gyümölcsei a vágyak. A fa és a vágyak mind a miénk lehet, elmerülhetünk benne. Ez a szakkhám. A vágyakat megkaphatjuk, beteljesülhetnek, semmi baj nincs ezzel. Mert amíg nem megyünk át a vágyakon, addig úgysem tudunk felszabadulni.
A vágyakat el lehet nyomni, mint ahogy egy szerzetes is elnyomja és aztán le is lehet esni onnan. Mihelyst egy szerzetes azt mondja: „Ó, már nincsenek vágyaim, mentes vagyok a szexualitástól.”, és 12 év után mondjuk lát egy gyönyörű nőt és szerelmes lesz, és majd akkor a vágyainak él. Ezt nevezik elnyomott vágyaknak. Az embernek van egy természetes módja, a szexualitás egy vágy, a legerőteljesebb vágya az embereknek. Az elme nagyon el van rontva, bele van bonyolódva. Az emberek mindenféle fura dolgokat elképzelnek, fura tulajdonságokat, hogy a nők igazából elvileg a spiriutálisabbak, de őket is elkapja ez a vágy és lealacsonyodnak. A szexuális energia megtartása az élet. A tantra útja egy magasabb szintű út, és bár ez így van, de az emberek által ez szinte soha nem megtapasztalt, mert az alacsonyabb szinten minden vágy eldurvul, olcsóvá válik és az energia szent mivolta elvész. A hatalom, az hatalom. Mindent a hatalom, az isteni hatalom motivál, ez mind összefüggésben van egymással, mint egy fa. Mindegyiknek egy gyökere van: a vágy. Az étel, a szexualitás, és millió fajta vágyunk mind ugyanott gyökereznek. A gyökér viszont isteni. Az egész világon, mint egy fa kiterebélyesedik. Mint amikor egy gyümölcsöt megszagolunk, de a gyümölcs elkezd megrohadni, azt nem kellemes megenni. Bár a szexuális energia isteni eredetű, amikor az alsóbb tudatosságba kerül, akkor nagyon utálatossá tud válni, nagyon alacsony szintű megnyilvánulásai vannak. Ezért néha kapcsolatba is kerül a kábítószerrel, perverzióval, mindenféle torzulással. Az elme mindig tele van vágyakkal és az elnyomás nem működik, hacsak az ember nem gjáni, azaz tudással rendelkező.
Van, aki úgy születik, hogy a tudás tüzével el tudja égetni a vágyat, de ez ritka, bár lehetséges. Úgy születnek, és soha, semmilyen vágyban nem vesznek részt, mert el tudják égetni a vágyaikat a tudás tüzével. Tudjuk, hogy a tűz mit tud tenni, mindent el tud égetni. Az ő tudásuk annyira élő, hogy el tudják égetni a vágyaikat. Különben az ember elnyomhatja, de az mindenképpen vissza fog jönni. A lényeg az, hogy túl kell menni a vágyakon, és egy élet nem elég, hogy keresztülmenjünk rajtuk. Az egész életünk, akármilyen életünk is van, 50-60-70-100 évet is élünk, ha teljesen a vágyainknak szenteljük az életünket, akkor sem tudunk megszabadulni tőlük. Ez egy ördögi kör, mivel nem tudunk az összes vágyainkon túljutni, megélni őket, vannak vágy mintáink, egyszerű vágyaink, valami transzformáció történik közben. Ha egyszer ismerjük ezt a transzformációt, ha egyszer tudjuk ennek a technikáját, és átalakítjuk az energiáját magasabb szintre, az a vágyak útja. A Gópik tudták ezt, és nagyon sok bhakta is ezt tette, a legmagasabb isteni energiává alakították szeretetüket, isteni szeretetüket, és akkor a már más szintű vágyak őket nem érintették és nem estek vissza, ezen túl voltak akkor már. A vágyaknak ez az útja. Svamiji tudna erről még sokat mesélni, végtelen a téma. Az embernek kitartóan kell a legfelsőbbet kutatnia. A legfelsőbb pedig olyan, ha egyszer ott vagyunk, akkor ott vagyunk.
Az ember az egójától, a vágyaitól szabad legyen. És aki legyőzte az összes vágyát tudás és bizonyos gyakorlatok által, és ha egyszer ő ott van, ahol nincsen nap, hold, föld, kozmosz, s ha ezt a magasabb tudatot, állapotot elérjük, onnan már nincsen visszatérés, visszaesés, ez egy magas szint. Ez csak egy jelzés most számunkra, hogy mi történhetne, vagy minek kéne történnie.
Krishna nagyon sok versben mondja Ardzsúnának, órákig lehetne mesélni, hogy mit mondott neki versekben.
Ha az ember már afelé a magas felé tart, és a lényeg az, hogy afelé tartsunk, akkor nem esünk vissza. Sokszor, ha nem tudunk felfele haladni, akkor arra vigyázzunk, hogy ne menjünk lefele, hanem tartsuk fenn azt az állapotot, amiben vagyunk. Sok ember nem követi ezt a tanácsot: bizonyos szintig eljutnak, gyakorolnak, követik a tanítást, elkezdenek növekedni, az úton járnak, és hirtelen valami egyszercsak történik, az elméjük eltorzul és félni kezdenek. Mint Ardzsúna, ő is megijedt. Mondhatta volna, hogy „Na ebből elég, hadd menjek a saját utamon, tűnj el!” Megtehette volna. De nem. Ardzsúna zavart volt és ideges emiatt, kicsit illúziót vesztett, aggódott, sok baja volt, de szerette Krishnát, nem tudta elképzelni, hogy Krishna nélkül éljen, és ez a szeretet, ez tartotta az úton. Ha nincsen szeretet bennünk, ha nincsen szeretet bennünk a mesterünk, a gurunk iránt, akkor végünk van. Akkor jöhet bárki, aki mond nekünk valamit és letérít az utunkról, akkor sokkal, sokkal többet esünk, mint ahol voltunk. Ha az ember esik, akkor tényleg esik. A lényeg az, hogy ne essünk vissza. Ahogy mondta nekünk Svamiji, ha elegünk van a spirituális életünkből, akkor egy kicsit tartsunk szünetet, de ne menjünk hátrafele. Ha elesünk, akkor teljesen nulláról kell kezdenünk, és az már félelmetes, fájdalmas folyamat. Amink van, azt tartsuk meg. Ha valami okból kifolyólag nem tudunk tovább haladni, akkor legalább tartsuk meg azt az állapotot, ahol vagyunk. A visszavonulás soha nem rossz ötlet. Ha valamiért nem tudjuk megcsinálni, akkor vonuljunk vissza. Svámiji sokszor látta a világban ezt a megtorpanást, sőt, hogy az emberek, amijük volt, azt el is puszították és úgy hagyták abba az útjukat. Tehát ne essünk vissza! Az elménket a legvégső valóságra koncentráljuk, a legfelsőbb tudatosságra. Próbáljunk meg minden lehetséges dolgot, mert a harc folytatódni fog, nem hagy alább. Senki nem garantálhat nekünk harcmentes életet. A harc az harc, de mi olyan heggyé válhatunk, amit semmi sem érint. Az ember harcbiztos hellyé válhat, ha erős, ha követi a nemragaszkodást, akkor senki nem tud kihozni minket a sodrunkból, nem hat ránk semmi, és kitartóan haladunk az úton. Ekkor van lehetőség a zökkenőmentes haladásra, és egy nap meglátjuk a célunkat, mert végülis a lelkünk sír azért a célért, hogy elérjük.