Kérdés: A guru hogyan tud hatni a tanítvány egójára?
Válasz: A szatgurut úgy is nevezik, hogy egó evő. Az első, amit egy szatguru tesz, hogy megeszi a te egódat. S minél közelebb megyünk a tűzhöz, annál több forróságot, meleget kell elviselnünk. Kétélű dolog, mert egyrészt nem könnyű a kapcsolódás a szatguruhoz, nem lehet elrejteni előle semmit sem, mert az egó előbb vagy utóbb elő fog jönni, bele fog ütközni, és mint egy léggömb ki fog pukkadni. Jobb nem tettetni, nem úgy tenni, mintha. Az egó nem rossz, mert hogyha pozitív dolgokra használjuk, az jó, de a tettetés, hogy én ilyen vagyok, én olyan vagyok, tehát úgy tenni, mintha mások lennénk nem jó. A legrosszabb, ha az ember a guru előtt teszi ezt, és az ember az egóját megmutatja a mesternek.
Rámrádzsról van szó, ami minden nap megtörténhet. Mondhatná valaki, hogy nem ebben az életben. Rámrádzs egy gyönyörű tapasztalás. Ha naponta tudnánk rámrádzsot megtapasztalni, akkor az egész élet azzá változna. Ezért történik ez a beszélgetés is, hogy emlékeztessünk mindenkit, amit sokszor elfelejtünk. Találkozunk sokszor Svámijival, azért vannak a találkozók, hogy energiával töltsenek el, hogy emlékeztessenek minket, hogy energiát tudjunk nyerni belőle, hogy a rámrádzs a szívünkben tovább tudjon folytatódni, hogy folyamatosan a szívünkben tudjuk tartani. Rámrádzs nem egy koncepció, hogy egy nap majd meglesz, majd egyszer később meglesz, hanem éppen most, a szívünkben kell meglennie. Amikor Rámára gondolunk, akkor rádzs legyen a szívünkben. Amikor Rámára gondolunk, akkor automatikusan a rámrádzs ott lesz, a szívünkbe fog helyezkedni, még akkor is, ha elfelejtjük. A meditációnak és a kontemplációnak ez a lényege.
Kérdés: Két ember két különböző kultúrából hogyan tud működő, jó kapcsolatot fenntartani?
Válasz: A különböző kulturális háttér. Mindenki külsejében is más. Alkalmanként látunk arcbéli hasonlóságokat ugyan, de mindenki különböző méretű, különböző megjelenésű, s a mentalitásukban is különbözőek vagyunk, ahogy az élethez való hozzáállásban, az életvitelünkben is. Olyan nagy a különbözőség emberek között, nemcsak kulturálisan, hanem fizikailag, és mentálisan, a godolkozás módjában is. Annyi sok módon van különbség, azonban vannak bizonyos alap dolgok, amik mindannyiunkban megegyeznek, s nemcsak az emberekben, de még az állatokban is. Ez pedig a szeretet. A szeretet annyira általános, annyira közös, ha elmegyünk az Északi-sarkra és találkozunk egy eszkimóval, akkor egy szeretetteljes pillantás működik. Vagy ha ránézünk egy vad kutyára szeretetteljesen, akkor meg fogjuk látni a kutya szemében is a szeretetet, ahogy egy farkas szemében is. A szeretet annyira egyetemes, annyira kozmikus az összes különbözőséggel. Szóval, a személyiségben, a gondolkodásban, az elmében való különbözőséggel együtt megvannak a bizonyos alap dolgok, amik általánosak. Ilyen a béke is. Ki ne akarna békét? Szeretnénk, ha bennünket valaki egyfolytában zavarna? Ki nem akar nyugalmat? Nem szeretnénk pihenni, relaxálni és kontemplálni, meditálni? Annak az embernek hindunak kell lenni, hogy kontempláljon s meditáljon? Nem lehet azt mondani, hogy csak a hinduk akarnak meditálni, s a többiek nem tudnak. Csak a „spirituális” emberek érezhetik az örömöt, a boldogságot? Miért ne tudna más is örülni, boldog lenni attól függetlenül, hogy spirituális vagy nem spirituális? Az öröm a szív egy természetes ösztöne kellene legyen. Nem kell, hogy az öröm egy bizonyos fajtának, vagy bizonyos kultúra tagjainak a sajátja legyen. Az öröm egyetemes. Egyetemes és egyesítő faktorok a megértés, a nagyvonalúság, az együttérzés, a kedvesség. Nem kell aggódni a kulturális különbségekért, vagy a kulturális háttér miatt, a különböző faj, vallás, vagy egyebek miatt. Ezek alapkérdések hívő, vagy nem hívő számára egyaránt. Legyen ateista, kommunista, vagy vallásos, egyáltalán nem fontos, hogy kik vagyunk ilyen szempontból, ezek az alapvető dolgok. Svámiji a világon nagyon sokfele utazott, minden féle emberekkel, mindenféle ideológiákkal találkozott, a kommunistákat, és az ateistákat is beleértve. Mindannyian azt mondták, hogy nagyon jól érzik magukat a társaságában. Persze, hogy jól érzik magukat, Svámiji nem ítélkezik, nem ítéli el őket, nem akarja rájuk erőltetni a gondolatait, nem kéri, hogy hallgassanak meg. Még csak nem is beszél, ő az, ami, saját maga. S ha ő maga az, ami, akkor nem is kell beszélnie. S mégis nagyon kellemesen érzik magukat a társaságában, és örülnek, hogy körülötte lehetnek. Igazából nem érdekes, hogy ki Svamiji. Akár a sugandim (sugandhi szószerinti fordításban: illatos, édes illatú), a gyönyörű illat. Ezt az illatot ki kell fejlesztenünk. Soha nem állott, soha nem rossz, mindig új illat.
Kérdés: Mi a szerepe az állatoknak, az állatok társaságának az életünkben?
Válasz: Az állatok nélkül az ember nem teljes. Az emberek az állatoktól függenek, de az állatok igazából nem függenek az embertől. Az emberek előtt már voltak állatok. Az emberek nagyon is függenek tőlük, míg az állatok nagyon függetlenek. Persze, ha háziállattá teszik őket, az más kérdés, de valójában az állatok 99 százalékban önellátóak. Tudják, hogyan kell az életüket élni. Ez nagyon érdekes. A kérdés inkább pont fordítva van. A kérdés nem az, hogy ők hogyan vannak a mi életünkbe, hanem hogy mi hogyan vagyunk az ő életükben. Mert az emberek tulajdonképpen nagyon rosszul bánnak az állatokkal. Megölik őket, megeszik őket, kereskednek velük. Nem hiszi Svámiji, hogy az állatoknak hiányoznak az emberek egyáltalán. Az állatoknak a szerepe az emberi életben nagyon fontos, fontosabb, mint fordítva. Az emberek szerepe az állatok életében nem fontos. Nagyon nagy kincsek az állatok. S az emberek számára nagyon hasznos az állatok élete.