Mandalák / Mandalas

6.jpg


A szépet látni 1.

A mai nap nagyon alkalmas arra, hogy a tavon, a Balatonon meditáljunk. Minden elem a kedvünkre van. Érzékeinkben és az elménkben az összes elemet tudjuk integrálni, beépíteni. Az ég nyitottsága, a szél energiája és a víz, ezeket mind magunkba tudjuk gyűjteni. A fák mozgása, a madarak játszanak és élvezik az életet. Olyan sok mindent kaptak az emberek. Olyan sokat, hogy az emberek meg sem érdemlik. Az emberiségnek a természet rengeteg ajándékot adott, a teremtő annyi mindent hozott létre számunkra, az emberek pedig mégis hálátlanok, boldogtalanok, panaszkodnak, követelnek és lehangoltak. Valaminek kell lennie az emberekben, ami nem egészen jó. A Teremtő a világon mindenféle dolgot teremtett, és a Kritikust is megteremtette. Tudni akarta, hogy a Kritikus mit mond a teremtéséről. A Kritikus mindent megbírált, hogy ez nem egészen jó így, az nem egészen jó úgy, mindenben talált valami bírálni valót. Végül a Teremtő az embert is megteremtette, óvatosan, nagyon figyelmesen, aprólékosan kidolgozva… minden részletet megtervezett. És amikor az ember végre elkészült, akkor leleplezte az alkotást és meghívta a Kritikust, hogy nézze meg ezt a mesterművet. Alaposan megnézte, megvizsgálta balról, jobbról, alul, fölül, belül, kívül lés csodálta a Teremtő teremtését. Nagyon boldog volt, dicsérte a Teremtőt a gyönyörű teremtményért, és azt mondta: egy dolog egy picikét mégsem jó, nem tudjuk, hogy mi megy az ember fejében, nem látjuk, mi megy az elméjében.
Az elme annyira összetett. Amikor vendéget fogadunk, akkor kedvesen mondjuk, hogy gyere, persze, teázz csak velem és közben azt gondoljuk, hogy minek jött ez ide… A teremtés tehát nagyon összetett és érdekes.
Mikor az emberek Svamijihoz jönnek, akkor megígérik a csillagos eget is, azt mondják, hogy felajánlják az életüket, szolgálni, javulni, tanulni akarnak. Odaadóak akarnak lenni, valami áldozatot akarnak hozni és meg akarnak tenni mindent, amit Svamiji csak kér. Ezek az állítások mind elhangzanak. És csak egy vizsga, egy próbatétel, és összetörnek, elfelejtenek mindent. Egy kis moszkító csípés Indiában és már vége is az egésznek.
Mit értünk az alatt, amikor valamit kijelentünk? Mi van a fejünkben akkor, amikor kijelentünk valamit, mire gondolhatunk? Ez egy időszakos hála, vagy valami hasonló, vagy időszakosan a kedvébe akarunk járni valakinek, vagy csak azért mondjuk, mert ezt olyan jó mondani. Mint például az, hogy szeretlek, ezt szép mondani és hallani is. Mi késztet minket arra, hogy kijelentsünk valamit másnak? Mi késztet minket erre? Van egy mondás: a tett hangosabb a kijelentésnél. Miért nem cselekszünk és nem beszélünk? De az emberi psziché nagyon összetett, annyira komplex, hogy nem vagyunk képesen megérteni a saját magunk elméjét, vágyait, érzékeit. Először tetszik nekünk valami, aztán nem tetszik. Akarunk valamit és később nem akarjuk. Valamit nagyon szeretünk és van, amit nagyon utálunk. A játék egyfolytában így történik. A Védantában ezt úgy nevezik: a Maya játéka. Talán olvastuk már Svamiji írását: A Maya játéka. Ez egy nagy játék. Amikor a gyermek játszik, akkor létrehoz dolgokat, aztán elpusztítja, aztán megy tovább a következő fázisba. Amikor nem lépünk tovább, mikor az emberek ismerik egymást 30-40 éven keresztül, akkor ez inkább köteléket kellene jelentsen az emberek számára: több érzelemnek, érzésnek, több olyan beteljesülés érzésnek kellene lennie, nagyobb ráhangolódásnak, egymással teljes egységnek kellene lennie. És meglepő módon ezek a dolgok nem történnek meg. Ami történik helyette, az a bírálat, a kritika egymásnak, elutasítás, vonakodás, vita, veszekedés, rossz hangulatú beszélgetés, egymás elutasítása és végülis konfliktus. Ez igazából nem illik bele abba a koncepcióba, hogy ha egymást régóta ismerjük, akkor logikusan nem ez következne ebből. A gazdagság, az jön le ebből inkább. Az ember, ahogy idősödik, úgy egyre bölcsebbé kellene váljon, az lenne a jó. Merthogy több hatalmas élményünk van addigra már, megértés, egyensúlyban vagyunk az élettel, akkor talán már rá tudunk tekinteni az életünkre, talán mélyebbek tudnak lenni, mint az óceán. De mindez nem szükségszerűen történik meg így. Aminek kellene lennie, meg ami van, az az élet két eltérő aspektusa.
Mindannyian haladunk, fejlődünk érzelmileg, szellemileg, pszichésen és elvileg egyre közeledünk a beteljesülés pontjához. A tudás nekünk elvileg segítség, ahogy a Vedanta mondja, a kristálytiszta a tudás. A tudás a mi eszközünk, a mi kulcsunk, amit minden nap tudunk alkalmazni. A tudással minden nap tudunk kísérletezni, saját magunk tanítójává tudunk válni. Jobban látunk minden tanácsnál. Más emberekkel szemben nagyon védekező, támadók vagyunk, vagy túlreagálunk – ha objektíven tekintünk magunkra, akkor mindent láthatunk az önvalónk fényében, hogy merre haladunk, merre megyünk, milyen messziről jöttünk már. Itt mindannyian gyűjtjük a tudást. Azok, akik bölcsek, ők a tudásba merülnek el. Az ostobák pedig a pletykálkodásban, és minden egyéb ilyen mámoros dologban.
Azáltal, hogy saját magunk szellemi energiáját létrehozzuk, ahogy Kabír mondja: Miért kellene nekem marihuána, amikor megvan nekem belül a saját marihuánám. Ha az emberben belül megvan az igazi marihuána, ha megvan belül az igazi anyag, bennünk van, akkor már attól el tudunk mámorosodni, hogy nézzük az égboltot, a vizet, a növényeket, az állatokat, a természetet, a szép jelenségeket és ettől előjön az anyag bennünk. Mint az ember, amikor az örök zenét hallgatja, a jógik mondják, hogy egy örök zene megy egyfolytában. Miért nem hallgatjuk ezt a zenét? Az örök nektár áramlik bennünk, miért nem kóstoljuk meg ezt a nektárt?
Nagyon szerencsések vagyunk, hogy igazi tudást kapunk igazi mestertől. De ugyanakkor, amit az ember könnyen kap, azt természetesnek veszi. Ugyanígy, amikor az ember leél 30 évet egymással, akkor a kapcsolatnak gazdagnak, beteljesítőnek kellene lennie, de nagyon sokszor inkább elromlik. Nagyon nagy kérdés, hogy ez vajon miért történik. Mindenki felteheti magának a kérdést. Inkább virágzónak kellene lennie, gazdagítani egymást. Ahogy tavasszal a virágok a fán kibontakoznak, ugyanúgy kellene az embereknél is, bármilyen kapcsolatról is van szó, spirituális vagy világi, úgy kellene annak a kapcsolatnak is egymást gazdagítani. Miért lesz ez állóvíz? Ezt meg kell magunktól kérdezni. Hogy az én kapcsolatom ebben vagy abban a helyzetben miért állóvíz, miért stagnál? Miért nem ad a kapcsolat izgalmat, beteljesülést? És ha bármi ott blokként szerepel, akkor azt jó elmozdítani onnan. Minden kapcsolat, amit az emberek a világban létrehoznak, annak virágoznia kellene. Segíteni kellene minket arra, hogy mi is kivirágozzunk és a végén megvilágosodjunk.
Swamiji egyik tanítványa egy nap ezt kérdezte:
- Olyan ember, mint te, akinek nincs szüksége a világra. Semmit nem akar és semmire nem vágyik, mert ezeken túl van. Miért kell ebben a romló világban lennie?
- Nagyon jó kérdés – mondta Svamiji. – Miért kell egy olyan embernek, aki nem vár, nem akar semmit… egy dolog miatt, az együttérzés miatt. Ha nem lenne benne együttérzés, akkor egy olyan ember, mint ő, nem lenne ebben a világban. Akkor nem lett volna Buddha, vagy Jézus sem. Vagy bármely nagy lény a világban nem lett volna itt a világban, ha nem lett volna bennük együttérzés. Az emberek iránti együttérzés, hogy az emberiség kapjon esélyt arra, hogy növekedjen és fejlődjön.
Milyen szerencsés az emberiség, hogy nemcsak a Teremtőtől kaptunk mindenféle jót, amit élvezhetünk, hanem a Teremtőtől bölcs vezetőket is kaptunk, hogy irányítsanak, vezessenek minket, elvigyenek bennünket az úton. Ilyen nagy ajándék, a kegyelem. Soha nem tudjuk visszafizetni, ezer éven sem tudjuk visszafizetni. Minden okunk megvan arra, hogy hálásak legyünk, mert nem a mi alapvető jogunk, nem érdemeljük meg. Vágyhatunk rá, de nem érdemeljük meg. És csakis együttérzésből vannak ilyen magas nagylények a világban. Az ember megintcsak annyira romlott, hogy egy ilyen magas lényt a saját mocskukba le akarnak húzni: pletykálkodnak, rosszat beszélnek, le akarják hozni a saját alacsony szintjükre. Senkit nem kímélnek az emberek. Ezt tették Krisztussal, Buddhával, mindenki ismeri, hogy lehúzták a saját szemétjükbe.

Elhangzott: 2009. május 16., Balatonboglár

Kapcsolódó cikkek:
A szépet látni 1.
A szépet látni 2.

 

Ashramok / Ashrams

Bejelentkezés / Log in