Kérdés: Mi a szvadharma?
Válasz: Az ember általában tudja, mi a dharma, az isteni törvény. És van a saját egyéni dharmánk, a mi felelősségünk, feladatunk, meggyőződésünk. Amikor tesszük a saját dolgunkat, feladatunkat, felelősségünket összeszedettséggel és becsülettel, őszintén, ez a mi szvadharmánk. Mindenkinek megvan a szvadharmája. Másik neve a shreya. Ha az ember a saját szvadharmájában hal meg, az jobb, mintha egy másik ember dharmájába mennénk. A szvadharma az egyéni felelősség, egyéni feladat.
Néhány ember arról beszél, hogy micsoda katasztrófák történnek a világban, de ezek mindig történnek. A bölcs Angus megkérte Vishnut, hogy láthassa, amint a pralaya zajlik. Azt gondolta, hogy amikor minden dolognak vége lesz, akkor minden dolog feloldódik, és vízzé válik. A bölcs tudott úszni, azt gondolta, nem fullad majd meg. Nézhette a pralayát, ahogy minden feloldódott, és látta a lótuszvirágot, ami ott ringott a vízen. Megpróbált a lótusz fele úszni, és látta, amint a kis Vishnu baba ott szopik. Ez volt az ő isteni darshanja. Ez a történet elég szokatlanul hangozhat, a jelentése a következő: amikor rá vagyunk hangolódva az isteni törvényekre, az isteni elvekre, akkor a megfigyelők lehetünk és semmi nem történik velünk; a megfigyelők részévé válhatunk, és semmi katasztrófa nem érint bennünket, de ha nem vagyunk az isteni terv része, akkor persze a Májának vagyunk kitéve, őt pedig nem tudja senki legyőzni. Ha az ember isteni, akkor a Májá megvédi, hogy még különlegesebbé váljon. Hogyan lehet alkalmazni a tanítást és teljesen ráhangolódni? A legjobb, ha a tanítást követjük, akár a leírt, akár az elhangzott tanítást, és megnézzük, hogy mit tudunk ebből alkalmazni. Ha az ember csak meghallgatja a tanítást, akkor utána elfelejti, esetleg valamire homályosan emlékszik. De ha egyfolytában olvasunk, és olvasással frissen tartjuk a tudást, és rendszeresen emlékeztetjük magunkat, akkor ez a mi jellemünkké tud válni. Akkor mindig ki tudjuk magunkat javítani, mindig képesek vagyunk emlékeztetni magunkat a feladatainkra, a szvadharmánkra. Ehhez így jó hozzáállni: integráljuk az életünkbe a tanítást.
Miért is eszünk például minden nap, miért veszünk levegőt egyfolytában? A testünknek igénye van az alvásra is minden nap, hasonlóképpen miért ne lenne szükségünk az isteni kontemplációra, az isteni tanításra? Azt gondoljuk, hogy az rendben van, ha az ember időnként meghallgatja a tanítást, de nem kell a mindennapjaink részévé tennünk? 24 órán keresztül legalább pár órát ennek kell szentelni, hogy kontemplálunk a spirituális utunkon, részévé kell válnia a mindennapjainknak! Nemcsak a rituálé szempontjából, hiszen semmi kétség afelől, hogy azokat mindenki szeretni. A rituálék lenyűgözőek, nagyon szépek, az étel is nagyon finom, a tánc az ének jó, mindenki élvezi ezeket teljességében. De ami ezek mögött van: hogy miért táncolunk, miért énekelünk, miért végezzük a rituálékat, ez a legfontosabb, a mögötte levő filozófia. Nagyon sok országban, Indiában is az emberek belefeledkeznek a rituáléba, amiben hatalmas, több milliárdnyi üzlet van. Az összes fesztivál a Chhathi, a Diváli, a Karácsony, a Halloween, az összes fesztiválban nagy üzlet van. A fesztiválok szépek, feltéve, ha nem használunk annyi petárdát, nem szennyezzük vele a levegőt, de ha az ember szép formában fesztiválozik, az nagyon jó dolog. De mi is a fesztivál alapja? A tanításon alapulnak, ahogy a rituálék is. És, ha a tanítást nem integráljuk az életünkbe, akkor a kérdés az, hogy ez hasznunkra van-e?
Most ünnepelik Guru Nanak születésnapját egy egész héten keresztül, és nagyon sok ételt fognak adni, sok ember lesz jelen, lesz zene és tánc, mindenféle ünneplés Pakisztánban, Indiában és a világon szerte. De ha Guru Nanak tanítását nem követik, ami a szeretetről, a gondoskodásról szól, akkor egyáltalán nem jó, nem hasznos senki számára, legfeljebb időszakosan, de egyébként nem. Ha az ember a fesztivál hosszantartó előnyét szeretné élvezni, akkor integrálja a tanítást az életébe, ami a fesztivál mögött van. Persze ehhez bátorságra van szükség.
Kell legyen bennünk erő, egyéniség és egyénileg bátorság; nem szabad megijedni, senkinek nem szabad megrettentenie minket. Nem szabad, hogy bárki is megzavarjon és félrevezessen minket. Erősnek kell lenni, hogy az úton haladjunk: van tudásunk, védve vagyunk; tudás van a kezünkben, irányítanak minket; semmi ok nincs arra, hogy ne bátorsággal menjünk az úton. Ez nagyon fontos.
Ez a kor nagyon érdekes kor. A világ zavart, mindegy, merre megyünk mindenütt zavar van, és mégis történnek dolgok, amik az igazság és a jog szempontjából reményt adnak. Az öröm és a boldogság is látható itt-ott. Ezt a vonalat kell követnünk, nem érdekes, hogy mi történik, meg vagyunk védve, irányítanak, erőt kapunk, ha rá tudunk hangolódni.
Svamiji szeretné, ha követnénk a tanítást. Tudjuk, hogy a fesztiválok az inspiráció forrásai, az élet ünneplését, az öröm, a tudás ünneplését jelentik, és ez mind nagyon fontos. Sokféle módon izgalmasak és nem szabad a negativitásba merülnünk, meg kell magunkat védenünk, ünnepelnünk kell, nem szabad, hogy a negatív erők elragadjanak minket. Ne legyünk depressziósak, lehangoltak. Persze, egyetért velünk Svamiji, hogy ez az időszak nagyon lehangoló, ami a családokban, társadalmi, közösségi szinten történik, mindaz lehangoló az egész világon. De az igazság, a tudás keresőiként, ahogy mi bhakták, követők vagyunk, tanítványok, shikshák vagyunk, nem szabad a Májába, az illúzióba, a szenvedésbe gabalyodnunk, mert ez egy rémálom, ami van. Persze hogy az, de a rémálomban fölébredünk és azt mondjuk: nem vagyunk részei, hanem a gyönyörű ünneplésnek, az örömnek, a békének vagyunk a része, az isteninek, az isteni tervnek. Néha tudattalanul magával ragad minket a rémálom, mert mindenki időnként elragadtatódik. Rámalálá 500 évig tudott várni mindenféle otthon nélkül, számára ez volt a legnagyobb szenvedés. De most egy gyönyörű otthona, temploma lesz, ahova sok ember megy majd az áldását kérni. Ha Rámalálának 500 évig kellett várni azért, hogy meglegyen az otthona, akkor nekünk sem szabad másként gondolkodnunk, feladnunk. Meg kell tartani a reményt, Ráma kell inspiráljon minket! Ez nagyon fontos.
Feltehetjük a kérdést, hogy miért kellett Rámának szenvednie, aki Vishnu inkarnációja volt. Nem mondhatjuk el Rámáról, hogy ne tudná, mi a szenvedés. Tudjuk, hogy ő is szenved velünk együtt. Neki nem kell ezen átmennie, de mégis átmegy. Részt vesz a világban és ő is szenved, de persze legyőzi a végén. 14 év száműzetés után győzelemmel tér vissza. A kicsi Ráma, Rámalálá pedig 500 év után éri el a győzelmét. Ezek az események kell, hogy inspiráljanak, tanítsanak minket, ezektől boldognak kell lennünk. Vishnunak, Rámának, Sivának, Durgának, Kálinak nem kell résztvenni a démoni világban, de résztvesznek, azért, hogy inspiráljanak minket, hogy erőt adjanak nekünk, azért, hogy olyanokká váljunk, mint ők, és akkor többet már nem kell aggódnunk, akkor meg vagyunk védve. Nem kellene, de jönnek, hogy résztvegyenek a Májában, a szenvedésben. Megteszik, hogy példát tudjunk látni magunk előtt, hogy ne mondhassuk azt: „Ó, te fejlett lény, ezt te nem tudod.” De ő tudja.
