A tudás, amit Ardzsúna kapott Krishnától (a Legfelsőbbtől, Vishnu legfelsőbb inkarnációjától) a harcmezőn született meg, ez a Bhagavad gíta, az Isteni dal. Van benne egy rész, amelyben azt mondják: Krishna 108 tehenet fejjen meg, és a tejet itassa meg Ardzsúnával. A 108 tehén a tudást jelképezi. A Mahábhárata harcmezején Ardzsúna zavarodottságában összetörik, nem tudja mit tegyen. Sokszor az emberek azt gondolják, hogy bölcsek, de nem tudják, hogy igazából össze vannak zavarodva. Ahogy Krishna is mondja, az élet egy harcmező, az ember harcol. Igyekezzünk elkerülni a negatív utat és követni a pozitív utat, de nem tudunk kilépni a harcból, az nem fog eltűnni. A testet három gúna építi fel, és a gúnák többsége, a radzsasz és a tamasz ellenünk van, a kisebbségben lévő szattva az, ami segít. Harcolunk az első kettővel. Ugyanakkor az igazság az, hogy a három gúna néllkül a világ nem tudna újjáalakulni. Az összes aspektus, az elme, a test és a lélek, a természet maga, és minden elem a három gúna segítségével épül fel, ezért szükség van rájuk.
A harcmező a test, és az élet harcmezeje is egyben. Az ember maga a hős. Ardzsúna az, aki harcol, de meg van zavarodva, nem tudja, hogy mi a jó és mi a rossz. Azt mondja a harc elején: „Ó, Kedvesem, menjél, gyáva vagyok, félek, össze vagyok zavarodva, nem tudom, mi a helyes és mi a helytelen. Nem tudom a munkám elvégezni, ha annyi ember el fog pusztulni, nem akarok pusztítatni.” Azt mondja Krishnának, hogy vele akar lenni, adjon számára világosságot a sötétségben, mert nincs hova mennie. Ardzsúna ekkor megadja magát, és Krishna ezt mondja neki: „Ostobaként viselkedsz, pedig bátornak nézel ki. Ez a probléma a világgal is.”
Az embernek vannak információi, de nem gondolkodik és nem tud semmit. Ha olvasunk, nézünk, hallgatunk információkat, akkor az ember arra gondol, hogy tud valamit: De nem tud semmit, csak becsapja magát, különösképpen azért, mert ez a tudás nincs megtapasztalva, nincs alkalmazva a mindennapi életben. Ha meditálunk, akkor nem tudjuk azt élvezni. Csak úgy teszünk, mint aki meditál, és valójában nem tudunk a saját elmebeli krízisünkön túllenni: Úgy csinálunk, mintha szakértői lennénk a dolgoknak, a krízis során is, de nem tudjuk megtartani a semlegességünket a kettősségben, a konfliktusban. Csak úgy teszünk, mintha bölcsek lennénk. Rengeteg színlelés van a világban: emberek, akik úgy tesznek, mintha tudnának valamit, de valójában nem tudják, nem tapasztalták. A tudás az, amikor megtapasztaljuk. Kérdés, hogy vajon az ember azt tapasztalja-e meg, amit olvas, és amit meghallgat? Hosszú az út, de próbálkozni kell, ezért van a szatszang. Soha nem lehet elég a szatszangból, a tudás soha nem lehet túl sok. A tudást meg kell emészteni, akár az ennivalót. A tudást az elmével és az érzékekkel kell megemészteni. Ha nem emésztjük meg, akkor nincsen benne hasznunk, nincsen benne tapasztalatunk, akkor igazából nem tudjuk, hogy mit tudunk.
Krishna próbálja megértetni Ardzsúnával a harcmezőt. Próbálja megmagyarázni neki, hogy az embernek látnia kell a test, az elme, a lélek összes aspektusát. Az embernek a legfelsőbb tudatállapotot kell keresnie. A legfelsőbb tudatosságra koncentráljunk, ami az egész spirituális út követésének a lényege, a felszabadulás, a mukti, a nirvána, a kötelékektől való felszabadulás, a szabadság. Ha nem ez a cél, akkor csak korlátozott céljaink vannak. Szakkám történik ekkor, vagyis a test, az egó kielégítése. Az ember meditál, mantrázik, pudzsát, jagnát csinál, guruhoz megy, és eredményt akarunk, de világi eredményt: gazdagságot, feleséget, társat, gyerekeket, hírnevet. Ez a szakkám bhakti, szakkám gyakorlat: Ennek a törekvésnek van helye, szabad ezt tenni, remélve, hogy egy nap az ember majd miszkámmá alakul. Tehát megengedik ezt, olyan, mint a répa, amit ajánlanak nekünk. Az érzékeinkkel benne vagyunk a répa keresésében, tehát, ha répát szeretnénk, akkor nincs azzal baj, de ha a répa túlságosan magával ragadja az embert, akkor megint meg kell születni. A szakkám bhaktitól menjünk tovább a miszkámig. A miszkám az, amikor nem akarunk semmi világi dolgot, hanem moksát akarunk.
Krishna odaadói például a gópik, akik rá vannak hangolódva Krishnára és moksát akarnak. Bár ők azt mondják, hogy nem akarunk moksát, hanem Krishna tudatosságot akarunk. Egy elme van és ez az egy elme Krishnával van, nincs még egy elme, ami mást tudna befogadni. Ez a Krishna tudatosság teljességében. Ez az egyik cél, hogy bhakták vagyunk, vagy karma, vagy gjána jógik. Attól függ, hogy milyen utat járunk, de a gópik és nagyon sok odaadó hívő (Nárada vagy Hanumán esetében) nem akart semmit.
Hanumán nem akart semmit, se hatalmat, se dicsőséget, feleséget, társat, semmi szolgát, királyságot, vagyont, erőt, tudást. Semmit. Ő tudással született. Úgy tartják, hogy Hanumán Siva inkarnációja, és megvan mindene, teljesen elégedett. Hanumán a tökéletes példa. S mégis, Hanumán megadja nekünk, amit csak akarunk. Világi dolgokat is ad, de ő nem akar semmit sem. Tud nekünk félelemnélküliséget, erőt, kiváltságot adni, és nem akar semmit. Olyan, mint Siva. Siva sem akar semmit, megvan mindene. A Kailászon él, ahol semmi nincsen, a Himalája legmagasabb hegyén. Ahogy az ábrázolásokon lehet őt látni: a nyakában kígyó van, a fején a félhold, és Nandi, a bika is vele van, de nincs sok mindene, nincs ékszere, és mégis, gond nélkül tud nekünk adni.
Fel lehet tenni a kérdést, hogy Ardzsúna miért nem keresi a legfelsőbbet, a legfelsőbb tudatállapotot. Ha Nárayánnál, a legfelsőbbnél akarunk menedéket keresni, meditálunk, és ha az ember eggyé válik azzal, akin meditál… az Isten próbálta megmagyarázni, hogy ezen éri meg meditálni, erre éri meg gondolni.
A szakkhám és a miszkám két fogalma nagyon érdekes. A szakkámot megkapjuk, ha szeretnénk. Ha mindig csak a vágyakban vagyunk, akkor egész életünkben szakkámban vagyunk, ha ezeket kérjük, akkor meg is kaphatjuk, de a lényeg nem ebben van. Akkor még nem vagyunk szabadok, mert a vágyak körül mozgunk. Tehát kezdhetjük a vágyakkal, de itt nem lesz nyugalmunk. Amíg nem tudjuk, hogy a végső célunk a legfelsőbb megtapasztalása, és, hogy a mester lábainál szeretnénk lenni. A mester lábainál levés nem szó szerint értendő, ez szimbolikus. A láb a tudás szimbóluma. A mesternek, szatgurunak, istennek a tudása. És a mester, a szatguru lába jelképezi a tudást. A karon, a speciális papucs jelképezi a tudást. Ha az ember jelképesen valaki lábánál ül, ez azt jelenti, hogy befogadja a tudást. Ezért mondjuk, hogy a mester lábainál szeretnénk lenni, hogy a tudást megkapjuk. Vagy ha jelképesen valaki lótusz lábaknál leborul, a szatguru lábánál leborul, akkor a tudás a fejbe kerül. De a láb és a tudás igazából bennünk van. Szintén jelképes a láb megérintése, ekkor az ember energiát kap.
Tehát a legfelsőbb Náráyan a mi végső menedékünk, a legfelsőbb valóság. Olyan, mint egy piramis: ez mind egy, a piramis szimbolikáját nézve a piramis csúcsán mindenki egy, és a piramis lefele tágul.