Követni a dharmát
A magasabb elveket meg kell érteni. Le kell győzni a fájdalmakat és a szenvedést. Egyfolytában zajlanak ezek a folyamatok. A tűz ereje nagy. Nagyon sok szádhu elmegy a krematóriumba és ott figyeli, ahogy a test elég, azért, hogy érzéketlenné váljanak. A tűznek az ereje nagyon erős, nagyon is jelenvaló, hasonlóan a víznek és a szélnek a jelenlétéhez. Az összes erő irányítja az életet, az univerzumot, a földet. Ezek tartják fenn az életet, ezek adják az életet, újból teremtik az életet. Ez mindig történik.
Kabír mindig élen járt. Azt mondta, hogy égessétek fel a házatokat, mielőtt engem követtek. De persze nem az igazi házakról, hanem a megértésről, az elvről, a ragaszkodás megértéséről beszélt, a bármihez való ragaszkodásról, ami az embernek nagyon sok fájdalmat és szenvedést tud okozni. A ragaszkodás ugyanakkor tápláló is tud lenni. A kötődés néha nagyon fontos, néha meg az ellenkezője, a nemragaszakodás fontos. A ragaszkodás és a nemragaszkodás közötti játék egyfolytában zajlik. A kisbaba például az anyukájához kapcsolódik, ragaszkodik kilenc hónapon keresztül a köldökzsinórral. Aztán jön az idő, amikor ezt a zsinórt el kell engedni, és a baba szabad lesz. De igazából szabad lesz a gyermek? Itt egy másik felelősség kezdődik akkor. Vége a kilenc hónapnak, de kezdődik a 18 év. Nagyon érdekes a ragaszkodás és a nemragaszkodás játéka.
Az elvesztés érzése, az élet elvesztése, az ingatlan elvesztése, az egészségé, a kedves, vagy szeretett személy, barát, az életöröm, a boldogság elvesztése nagyon valódi problémák. Mind izgatnak, és aggodalommal töltenek el minket. Ha valaki mással történnek ezek a dolgok, akkor mindig azt gondoljuk, hogy hát igen, a másikkal megtörtént. És közben arra próbálunk gondolni, hogy ez velünk nem történhet meg. Mintha mi nem szenvednénk majd ettől. De amikor majd velünk történik mindez, amikor elvesztünk mindent, mindent, amire számítottunk, akkor az az igazi próbája a képességünknek, hogy tudunk-e megbékélni az igazsággal, a dharmánkkal. A dharma jön megmenteni minket ilyenkor. Ha nincsen dharmánk, akkor el vagyunk veszve. A dharma jön megmenteni minket, ezért nagyon fontos követnünk a dharmát. Mert elveszíthetünk mindent és mégis, a legnagyobb birtokunk, ami a miénk, az a dharma.
Harishchandra Ajódhjá királya volt Ráma előtt. Számára a dharma volt a legfontosabb, és bármi is történt vele, nem engedte el a saját dharmáját. A bölcseknek csoportja úgy döntött, hogy próbára teszi őt, mert azt hinni, hogy ellen tudunk állni az erőknek, azt nagyon könnyű mondani, de tulajdonképpen nagyon nehéz. Úgy döntöttek a bölcsek, hogy próbára teszik a királyt, hogy valóban a dharmát követi-e. Mindannyian megpróbálták őt: a király elvesztette mindenét, a királyságát, a feleségét, az egyetlen fiát, de nem adta fel a dharmáját. Hattavadi Harishchandra, ha elolvassuk a Mahabharatát vagy bármelyik Puránát, akkor így nevezik, Hattavadi Harischandra az igazság szimbólumává vált, nem adta fel a dharmáját. [Hattavadi nem a király neve hanem egy jelző, valószínűleg a „hátavat” szóból jön, ami „megfosztottat” jelent. – a szerk.] Minden mást feladott, de nem a dharmát. Végülis mindent visszakapott, minden visszaállt a régi rendbe, de micsoda teszten kellett végigmennie, hogy ezt megtapasztalja!
A lényeg, a legfontosabb dolog: azt mondják, hogy meztelenül születünk, és amikor a testünk elmúlik, elhagy minket és a földet, akkor is meztelenül megyünk el. Közben a kettő között, a születés meg a halál között, képzeljük el, hogy mennyi mindent teszünk a testünkkel. Hányszor tápláljuk, hányszor iszunk, hányszor élvezzük az életet, hány ruhát hordunk el ezidő alatt, mennyi díszítésünk, bizsunk, ékszerünk van. Csak képzeljük el. A születés és a halál között, a kettő között mennyi mindent teszünk a testünkért, az érzékeinkért, az érzelmeinkért. Nagyon érdekes. De a dharma volt a kezdet és a dharma a vég.
Ráma elment száműzetésbe 14 évre az erdőbe. Testvére, Bhara annyira szerette őt, hogy nem akart nélküle élni. A családi mester, guru, Vasishtha Muni ment Bharatot vígasztalni. Tulsidás, ahogy írja: „Hallgass ó, Bharata, bizonyos dolgok nincsenek a kezünkben, nincsenek a hatalmunkban. Úgy, mint a születés, úgy, mint a halál, az élet, a brahman elérése, és így tovább, a lista nagyon hosszú. Báni, vidáta nem a mi kezünkben van. Ezért ne gyászoljuk azt, ami nincs a hatalmunkban. Egyáltalán mi van a mi hatalmunkban? Ami tőlünk függ, ami a mi kezünkben van, az az együttérzés, a szeretetünk, a képesség a szeretetre, hogy ezt megosszuk. Megosszuk azt, ami a kezünkben van, ami a mi hatalmunkban áll, ami a dharmánkban van. A tudásban éljünk. Mi az, amit mi tehetünk? Ne gyászoljunk olyat, amiről nem tehetünk, hanem figyeljünk arra, amiről mi tehetünk. Ezért, Bharata, védd meg a királyságodat, tartsd a királyságodat élve, és ha testvéred 14 év múlva visszajön, akkor vissza tudod neki adni a királyságot pont olyan jó állapotban, ahogyan csak tudod tartani. Ez tőled függ, ez a te dharmád, hogy jóban tartsd a királyságot.”
Persze, történnek események, nagyon sok minden történik a világon. Akik szenvednek, akiknek fájdalma van, azoknak a satguru energiáját küldi, és erejét küldi , hogy le tudják győzni a fájdalmukat és újból tudják kezdeni az életüket. Nagyon érdekes az együttérzés, és az érzéketlenség. Ez a két terminológia.