Az öngyilkosságról
A világon nagyon sok helyről halljuk az öngyilkosság hírét. Mindenhol akár Indiában, akár Európában, Amerikában, nagyon gyakran halljuk az öngyilkosság tendenciáját. Nagyon sok ember hal így meg. Az öngyilkosság állapota, amikor semmi reményt nem látunk, semmi fényt nem látunk, semmi előrehaladást ebben az életben. Amikor az ember ebbe az állapotba jut, a reménytelenség állapotában van, akkor azt gondolhatja, hogyha ennek a testnek vége, akkor az majd békét ad neki. De az ember téved, ez nem ad békét. Ez nem a béke, hanem a kínlódás kezdete. A testnek vége, de a lélek még mindig zavart. A zavart lélek annyira meg van zavarodva, hogy nagyon sok időbe fog telni, amíg újból meg tud születni. Bármelyik élet, nem csak az emberi életről van szó. Az öngyilkosság koncepciója nem elfogadható, nem kigondolható. Elképzelhetetlen az öngyilkosság koncepciója. Persze, vannak kivételek, amikor az ember úgy dönt, hogy elhagyja a testét, de ez már a jógi kategória.
A jógik és a magas lények eldönthetik ezt, hogy befejeztem a munkámat, most el akarom hagyni a testemet. De ez egy más helyzet, mert ők befejezték a munkájukat. Vagy kivételes esetekben, amikor a test annyira tehetetlenné válik már, hogy az ember úgy dönt, elhagyja a testét. De általánosságban a test elhagyása, az, hogy eldobjuk a testünket, az a legsötétebb döntése az embernek. Mégis miért teszik ezt az emberek? Mert azt gondolják, hogy nincs remény. Ugyanakkor a remény csak a tudásból jöhet. A tudás nemcsak reményt ad, de megadja a megoldást is, hogyan tudjuk a reményt valósággá változtatni.
Ebben az életben nagyon sok akadály és kihívás van. Az élet olyan, mint az úszás. Úszunk egy folyóban, egy óceánban vagy bárhol, és azt gondoljuk, hogy most relaxálhatunk. De közben meglátunk valamit, mondjuk egy cápát, ahogy közeledik felénk. Hogyan tudunk ettől a cápától megszabadulni? Valahogy sikerül elmenekülni előle, de aztán jön egy másik. Úgy tűnik néha, hogy az élet olyan, mint a víz, amelyik tele van vadállatokkal, veszélyes elemekkel. Olyan sok a veszélyes elem a vízben, amin keresztül kell úsznunk, és ki kell jönnünk, anélkül, hogy kárt okozott volna bennünk bármi is. Védeni kell magunkat. Az élet néha tűnhet úgy, mint a veszélyes víz.
Egyrészt így is történhet, másrészt pedig lehet az is, hogy felkelünk reggel, és nagyon szépen süt a nap. Tavasz van, szép madárcsicsergést hallgatunk, nagyon boldogok vagyunk. A madarak többnyire nagyon rövid életűek, és mégis gyönyörűen énekelnek korán reggel. Ha a virágokat megnézzük, annyira boldogok azok is, boldogan nyílnak. Megnézzük a vizet, ami folyik, megnézzük az égboltot, ahogy a felhők mozognak. A természet összes szépségét megnézzük, azokat a kincseket, amik a természet megnyilvánulásai, és akkor nagyon nagy a kontraszt. A végső boldogság kontrasztja, a végső örömé és a fájdalom, meg a szenvedésé. Egymás mellett él ez a kettő, párhuzamosan. Ez a mi játékunk. Olyan, mint egy kerék, ami forog. Ha ma fájdalom van, akkor holnap öröm lesz. Ha holnap öröm van, akkor holnapután fájdalom lesz. A fájdalom és az öröm körforgása egyfolytában történik. Az átlagos, normális embernek ez az élete, de ha meditációval, jógával, pránajámával, pratjáhárával, szamádhival foglalkozunk, ha spirituális dialógust folytatunk és a kegyelem energiáját kapjuk, akkor az élet más.
Buddha, aki meditációban volt, és közben annyi akadály volt körülötte, de nem vette ezeket észre, nem engedte, hogy megzavarja, mert tudta, hogy védve van. Minden probléma és külső zavar ellenére tudta, hogy őt védik, s nem fog vele semmi történni. És akkor a legmagasabbnál menedéket talált.
A jógik tanítványai a Ganga mellett éltek, és élnek, meditációt végeztek, végeznek. Ma is azok számára kellene hogy fenntartsák ezt a helyet, akik a szádhanát, tapaszját, kontemplációt, meditációt végzik. Nem pedig a szórakoztató ipar számára. A Ganga nem arra van, nem az úszkálásra, s nem arra, hogy sétahajókázást végezzenek rajta. A Ganga a meditációnak és kontemplációnak a helye. Amikor a jógi és sziddha a Gangesz partján ül, és azt mondja, az összes ajtónkat csukjuk be (a testünkön kilenc ajtó van), és koncentráljunk a szívünkre, kapcsolódjunk a szívünkhöz, aztán a bramtrira, a fejünkre, koncentráljuk a pránánkat a szeretett lényünknek a végső trónusára. A végső lényünk, a szeretett lényünk végső trónusa bennünk van mélyen, és vár ránk. Menjünk oda, és adjuk át magunkat, a testünket, az elménket, és a lelkünket adjuk oda. Aztán mondjuk ki azt, hogy OM. Az OM hangot adjuk ki. Magunkon belül tudjuk az OM hangot mondani, és ezzel a brahmant előhívjuk. Elménket, az érzékeinket, az egész lényünket koncentráljuk rá, és akkor nem leszünk többé sem a test, sem az érzékek, akkor nincsen már a külső világról tudatosságunk, vagy tudatunk, se a testünkről nem tudunk már akkor. Aki ezt megteszi, az éri el a legvégsőt, a móksát. Aki ezt teszi, aki eléri a móksát, a felszabadulást, a végső áldást, az már soha, soha nem fog visszaesni az emberi tudatosságra.
A világnak meg a világon túli létnek a koncepciója nem arról szól, hogy nem tudjuk elérni. Az összes többi pici dolog csak pici marad. Például az, hogyan foglalkozunk a munkahellyel, a főnökökkel, vagy az otthoniakkal, vagy a partnerünkkel. Ezek a kérdések teljesen irreálisak lesznek, mert annyira nem tud minket megzavarni. Csinálják ők a saját dharmájukat, ahogy a kígyó mar, ez az ő természete, a skorpió is megcsíp, őneki az a természete. Mi a szellemi tudatosságunkban leszünk. Ez meg a mi természetünk lesz majd akkor. Hogy hogyan kell ezekkel a dolgokkal bánnunk? Jó felfedezni a saját igazi valónkat. S tudjuk, hogy a többiek, és mindenki a maga szintjén van, ők tovább is azon a szinten lesznek és zavarognak, de mi tesszük azt, amit tennünk kell. Tesszük a legjobbat, amit tehetünk, tudva, hogy nem tudnak nekünk ezek a külső erők ártani. Mert úgy tűnhetnek, hogy nyernek, de nem nyernek. Fedezzük fel a legjobbat, amit fel tudunk fedezni magunkban a szellemi tanulásunk által.