Hogyan értsük meg az illúziót, amikor mi magunk is benne vagyunk? Ez egy másik kérdés persze. Amikor például mélyen alszunk, és valami rémálmunk van, akkor nem is tudjuk, hogy alszunk. Azt gondoljuk, hogy az egy valóság a számunkra. Abban az állapotban úgysem hisszük el senkinek, hogy nem valóságos, bár nem valóságos. Olyan sok minden, ami nem valóság és mégis azt gondoljuk róla, hogy valóság. És itt kezdődik a probléma.
Szudháma egy jó példa erre. Ahogy megy az élet összes kihívásán át, nagyon gyorsan tud tanulni, mert nagyon odaadó a mestere iránt. Ezt meg kell értenünk: hogy a csoda körülöttünk egyfolytában történik. A szívünknek, az elménknek nyitva kell lenniük, de legalább meg kell próbálnunk nyitva tartani őket. Persze fog jönni a sötétség, ahogy éjszaka is fog jönni, de minden éjszaka után ott jön a reggel is.
Tudnunk kell, ha kihívásaink, fájdalmas tapasztalásaink vannak, akár a fizikai testünkkel, akár a halált is beleértve, tudnunk kell, hogy ez része a folyamatnak. Ez nem valóságos, ezek elmúlnak. Erre járnak, elmúlnak. De hogy miért pont mifelénk történnek a dolgok, ez nem szabad, hogy megzavarjon minket. Az elmének ez a természete, a gúnáknak ez a természete: a tudatlanság, az arrogancia, hogy azt hiteti el velünk, ami nincs is ott. Ebből a szempontból a bhakti az odaadást hozza, a mi legfelsőbb iránti odaadásunkat. De miért is adnám magam oda? Miért is akarnék én behódolni valakinek? Mégis, ezt meg kell tennünk, mert ez a legmagasabb igazából mi magunk vagyunk. Mi vagyunk a legmagasabb, amiről igazából nincs is tudomásunk. Amikor a legmagasabb elé leborulunk, amikor megadjuk magunkat, akkor saját magunknak adjuk meg magunkat. Tehát senki másnak nem adjuk meg magunkat. Mert azt, hogy másnak adjuk meg magunkat, az önmagában is egy helytelen gondolat.
A szatguru koncepciója az, hogy a sötétséget elmozdítja. A kérdés az, hogy örökre a sötétségben akarunk élni, vagy sem, hogy szeretnénk-e magunkat felszabadítani. Ez a kérdés. Ha az életünk további részét sötétségben és szenvedésben szeretnénk eltölteni, ha ebben akarunk lenni, az igazából nem is lehetőség számunkra. Szudháma és Krisna, akik együtt vannak, és mégis külön vannak és Szudháma észreveszi a hibát, a különállóság hibáját, illúzióját, mert nem érti meg, hogy ő a legmagasabbal van együtt, mégis külön van. Ez a nagy tragédia, hogy a legmagasabb milyen közeli és mégis milyen távoli. Ez a legnagyobb átok, hogy közel lenni a legmagasabbhoz és mégis azt érezni, hogy távol vagyunk tőle. Ez a legnagyobb illúzió, a legnagyobb kihívás, a legnagyobb megoldandó kérdés, a kirakós. Szudhámának ez a problémája, hogy nem tudta megragadni azt, amilye volt. Az egész istenség koncepciójától távol volt és ezért szenvedett. A felesége bölcs volt. Szudháma felesége a jó intellektus szerepét játszotta el. Azt javasolta, hogy menjen vissza Krishnához, nézzen szembe magával, nézzen szembe a legfelsőbbel, minden zavar és bűntudat nélkül. De persze az ajtónk soha sincsen nyitva. A legfelsőbbnek az ajtaja szélesre van tárva, tele van együttérzéssel, olyan az együttérzése, mint egy hatalmas óceán. Az ő ajtaja mindig szélesre van tárva. A kérdés, hogy mennyire megyünk be az ajtón. Lehet hezitálnunk, hogy nem megyünk oda, a saját magunk bűntudata, tudatlansága miatt, gyengeségünk, karmikus előzményeink miatt, de a kapu mindig nyitva van. Ezt hívják gurudvárának, a mester kapujának. Dváram jelenti a kaput.
Ráma játsza a fiatal tinédzsert, akinek sok kérdése van, guruja jelképezi a nagy kaput. Beszélgetnek, megvitatnak dolgokat és ez a Vashishta Yoga – egy szép eszmecsere a megvilágosodáshoz, a Tudás ott folyik. Ez persze emlékezteti az embert Krishnára és Arjunára. Arjuna a harcmezőn van megzavarodva. Gyáva, mert fél. Ha az ember fél, akkor gyengévé, gyávává válik, nem akar szembenézni az Igazsággal. A legnehezebb dolog szembenézni az Igazsággal. Nem akarunk szembenézni az Igazsággal. Svámiji sokszor sok embernek jelezte már az Igazságot: ha nem nézünk szembe az Igazsággal, ha úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna, ha kerülgetjük, akkor úgy járunk, mint a galamb, aki becsukja a szemét és nem látja a macskát. Lehet, hogy a galamb biztonságban érzi magát, de közben jön a macska, aki ráugrik a galambra és akkor vége van neki.
A szükségtelen félelem miatt alakítjuk ki az elkerülés politikáját: tettetünk valamit, és elkerülünk, nem keresztül megyünk a dolgon, mert félünk tőle. A félelem teszi az embert nagyon is gyávává. Ha az ember bármilyen fajta félelmet megenged magának, akkor gyengévé válik, gyávává, és elkerüli az Igazságot.
Hogyan tudnánk elkerülni, hogy ne legyünk gyávák? Ezért kell tudnunk, hogy az ember teljes Atman. Amikor tudjuk, hogy a szellemiség útján járunk, akkor miért kéne aggódni, félni, hiszen tudjuk, hogy az úton, a leggyönyörűbb Úton járunk?! Ez a leginkább életet adó Út, amin járunk. És különösképpen, ha az embernek van szatguruja és megkapja a tudást, akkor megvan a lehetősége a növekedéshez, akkor miért aggódunk? Tegyük meg a magunk részét, dolgát, felelősségét. A dolgunk az, hogy kövessük a tanítást. Ha követjük a tanítást, szembenézünk a valósággal, akkor semmi okunk arra, hogy ne legyünk emelkedettek, hogy ne haladjunk előre. Ha nem haladunk előre, akkor az utunk valószínűleg nem tiszta.
Az embernek olyannak kell lennie, mint a teliholdnak. A holdnak a teltsége, nem félhold, nem újhold, hanem a telihold. Az embernek kell magát erre emlékeztetnie, hogy nincs mit veszteni. Csak nyerni tudunk, nincs mit veszítenünk. És mindenért jutalmat kapunk. Ha az ember egyszer megteszi, ami az ő része és tovább sétál az Úton hittel és odaadással, akkor a többiről gondoskodnak. Ez az isteni ígéret. Ha az ember őszintén tesz egy szankalpát, egy újévi fogadalmat, hogy az isteni utat fogjuk követni és egy percre sem felejtjük ezt el, csak megyünk és megyünk rajta, tudván, hogy az Út annyira gyönyörű, mintha erdőben sétálnánk, gyönyörű hegyek, tavak között, a Gangesz partján…
Védelem alatt állunk. Amikor az ember a Himalájában sétál és jobbra és balra a hatalmas hegyek veszik körbe, akkor Svámiji mindig azt érzi, hogy ő védelem alatt áll, ez a hatalmas Himalája védi őt a világ összes katasztrófájával szembe. Vegyük mi is figyelembe ezt a hatalmas kegyelmet, ami velünk van; ezt a kegyelemet, ami olyan, mint egy nagy műhold, mindig gondoskodik rólunk. Ez egy nagyon nagy műhold, a kegyelem, az isteni energia megnyilvánulása, ami nyomon követ minket, akárhol is vagyunk, akármerre is megyünk. Ez az isteni műhold ránk koncentrál, megvéd minket, segít nekünk, de a mi antennánknak nyitva kell lennie. A mi érzékeinknek rá kell hangolódva lenni. Rá kell hangolódnunk, meditálnunk kell, ki kell nyílnunk ahhoz, hogy be tudjunk fogadni. Ha le vagyunk blokkolva, hogyan tudnánk befogadni? Nyitva kell lennünk, nyissuk ki a szívünket, elménket és engedjük a fényt beáramlani. Engedjük a kegyelmet beáramlani, engedjük az isteni energiát, szeretetet bejönni. És ha megengedjük ezt a gyönyörű amritának, hogy belénk hatoljon, ránk hulljon, a tanítások, szeretet, öröm segítségével, akkor hol a fájdalom, hol a szenvedés?
Persze mindenhol a fájdalmat és a szenvedést halljuk, de nem kell ezekre koncentrálnunk. Miért nem hangolódunk rá a szeretetre és a boldogságra, amit szintén tapasztalunk időnként? Időnként tapasztalunk ilyen áldásos jó állapotot, akkor miért nem inkább erre koncentrálunk? Az ember boldog is lehet. Lehetünk békések, kiegyensúlyozottak, derűsek. Amikor megtapasztaltunk egy ilyen jó állapotot, a múlból emlékezünk rá, akkor ez fel tud minket tölteni újból meg újból. Folyamatosan hangolódjunk rá, és amint jön az Újév, engedjük elindulni az új életet, új energiát. Mindent elölről tudunk kezdeni. Az újév most jön és készüljünk fel arra, hogy az új energiát és kegyelmet befogadjuk. Az embernek csak járnia kell az Úton, ez az egyetlen megoldás. Az összes más mód, amit teszünk, az nem helyes. Az összes többi út, ami nem a legfelsőbb keresését szolgálja, az a boldogtalansághoz vezet. Ez a helyes Út, kinyitni a szívünket, elménket és engedjük be a fényt, a kegyelem fényét. És nagyon szerencsések vagyunk, hogy megtapasztalhatjuk a kegyelmet és az isteni energiát. Ebben az életben minden lehetséges, és hogy persze mi a felszabadulás, a moksa fele megyünk. A külső befolyások által ne engedjük magunkat ettől eltántorítani. A külső konfliktusokra, amik a világban történnek, ne figyeljünk. Amit mi tapasztalunk meg gyönyörűséget, arra figyeljünk. Amit el fogunk érni a jövőben, arra figyeljünk. És képzeljük el a szívünkben a teliholdat, a Gangá, amint áramlik.