Telihold, szuperhold
Egymás után szemtanúi lehettünk több szuperholdnak is, ami az idő múlását, egy-egy nagy szakaszát is jelenti. Bár az örökkévalóságban az időnek és a térnek nincs jelentősége. A végtelenben ezek nem számítanak, de az emberi tudatosságban, a tudatban, az emberi szinten, a kettősségben számít az idő és a tér. Ezért jó megérteni a kettősséget, a fizikai valóságot, ami ezen a földön van. A föld, a test, az elme kettősségét és anyagi valóságát jó megismerni és velük az utat a moksáig.
A telihold Anapurna idejét is jelenti. Anapurna az adás istennője. Benaresben és Kasiban, amikor az emberek zarándokútra mennek, akkor az első felajánlást Anapurnának teszik. Anapurna az adó, az élet adója, a lényeg adója. Ezek a fesztiválok Anapurna idejét jelentik, és Dattatreya, Visnu egyik inkarnációjának az idejével is egybeesnek. Ő egy teljesen más gondolkodási vonalat, iskolát képvisel. Dattatreya a kötelék nélküli lényt testesíti meg, akit a világegyetem semmilyen törvénye nem köt. A világegyetemen túli. Amit kell tenni és amit nem kell tenni, ezeken mind túl van Ő.
A spirituális energiának nagyon sok szemszögét képviseli a telihold. Most, hogy évszakot is váltunk, a Karácsony és az Újév is jön, érdekes elemezni, és rátekinteni a különböző folyamatokra, valamint az embernek a saját maga lelkére, idejére, útjára. Jó lehetőség ez arra, hogy a reményt keltsünk és egy jobb, szebb, ragyogóbb jövőképünk legyen. Minden nap várakozással teli legyünk, hogy a következő napunk jó lesz, lesz benne értelem, és minden nap, amikor a nap kisüt, várjuk, hogy mi fog történni, és élvezzük a napunkat. Az elmének nagyon jó állapotát tapasztaljuk meg, ezt kell várni minden reggel
A telihold nagyon erőteljes, és mindazok, akik Rishikeshben voltak megtapasztalták, hogy mennyire hatásos és gyönyörű lehet a telihold meditáció a Gangesz partján. Erőteljes energia sugárzik a teliholdból a Gangá partján [a folyót a görögök kezdték el Gangesznek nevezni], és akik mindezt megtapasztalták, tudják, hogy milyen nagy védelmet jelent.
A moksa, a felszabadulás egy folyamat, nem egyszeri alkalomról van szó. Nem olyan, amit az ember egy napig vagy egy hónapig csinál, hanem egy egyfolytában történő folyamat és feladat.
Kérdés: A moksát, a felszabadulást úgy kellene elérni, hogy az ember testben él? Vagy pedig folyamatosan, utána is?
Válasz: Nem úgy kell elképzelnünk, hogy célul tűzzük ki a moskát. Hogy most ebben vagy a következő életben elérjük majd. Hanem ez egy egyfolytában tartó folyamat. Egyfolytában tartó meditáció, kontempláció és gyakorlatok. Nem egy napig, hanem a mindennapi életünk részeként, egy teljes, egész, holisztikus élet részeként beszélünk róla. Nem tudjuk határidőként megszabni, mert amit nem tudunk megtenni, azt nem tudunk megtenni; de amit meg tudunk tenni, azt fogadjuk el. Ami mind az életünket elősegíti, azt fogadjuk el és ami a moksát illeti, a moksa fog minket kiválasztani. Nem mi választjuk ki a moksát, de persze a moksa a célunk. Az összes energiát össze kell gyűjtenünk, meg kell szerezni ahhoz, hogy a moksa irányába tudjunk haladni, hogy fel tudjuk gyorsítani a moksa folyamatát.Szudháma Krishna követője volt. Ugyanabban a gurukulában éltek, együtt növekedtek, együtt tanultak. Szudhámának sok kihíváson kellett keresztülmennie, sok karmán keresztül. Krishna viszont Krishna volt, a legfelsőbb lény. Szudháma integrálta az összes bhaktiját és mindent megtett a moksáért, a felszabadulásért, ugyanakkor számára ott voltak a világi kihívások. De nem adta fel. Később, amikor a felesége kérdezte tőle, hogy miért nem látogatja meg Krishnát, akkor nagy zavarban volt. Mégis, hogyan mehetne ő egy ilyen magas lény elé? Ő, aki annyira kis pici lény, míg Krishna a legmagasabb a legmagasabbak közül. De a felesége nagyon bölcs volt és egyfolytában mondta neki, hogy Krishnának nagyon nagy a kegyelme és együttérzése az ő, és az ő összes követője és híve számára. Nem szabad magát kicsinek éreznie, szégyelnie. Menjen el hozzá. A felesége inspirálására eldöntötte Szudháma, hogy elmegy Krishnához. Krishna persze várta őt. Szudhámának az elméje legutolsó kétségét is el kellett oszlatnia, le kellett győznie a hezitálását. És amikor Szudháma találkozott Krishnával, az volt a moksa, a megvilágosodás, a felszabadulás. Amikor visszament a feleségéhez, akkor meglepődött, hogy minden világi dolog ott volt körülötte. Többet már nem kellett semmi kihívással szembenéznie.
A moksa tehát nem egy időszakos, hanem folyamatos gyakorlás. Állandóan kell gyakorolni hozzá, önmagát generálja. Az önbizalmunk önmagától generálódik, ezért nagyon fontos a szádhaná elérése. Ahogy a faluban a nők az istenségek képeit festik a házukra, és időről-időre megújítják azokat. Ez az ő hagyományos gyakorlásuk, így gyakorolják a szádhanájukat. Ezeknek a falusi nőknek nincsen nagy tudásuk, de ők magukra vették a bhakti tetteit. Bhakti abban az értelemben, hogy ráhangolódnak a legmagasabbra a festményeiken keresztül, amit a házaik falára festenek. És akkor, ott ezáltal is elmesélik Rámának vagy Krishnának a történetét. Ez a célja az odaadásnak.
Ez egy folyamat, amit nem lehet megállítani. Ez a felelősség önmagunk iránt. Tehát felelősséget vállalunk, hogy a saját energiánkat aktiváljuk, motiváljuk magunkat a tanítások segítségével. A felelősség önmagunk iránt nagyon fontos. Ennek mindig kell működnie. Minden napnak megvannak a kihívásai és ezeknek nem szabad elpusztítania, vagy tönkretennie a mi boldogságunkat. Ahogy haladunk előre az úton, integráljuk a szádhanánkat a tudással, ez nagyon fontos.
Mint ahogy mondjuk, hogy jön a Karácsony, az Újév, és az emberek csodákról beszélnek. De a csoda az mi is? Megengedjük magunknak, hogy megtapasztaljuk a csodát? Hogy tudjuk a csodát mások életébe behozni, ha mások nem nyitottak erre? Saját életünkbe be tudjuk hozni. Hogyan tudjuk magunkat kinyitni, megnyitni, hogy a csodák megtörténhessenek, megnyilvánulhassanak? Amint tudjuk, az élet maga is egy csoda, és minden nap történik a csoda. Amikor levegőt veszünk és kifújjuk, az mind csoda, az életünket fenntartó csoda. Ahogy a testünk él, ahogy sétálunk, beszélgetünk, ahogy élvezzük az életet, az öt érzékszervünk is működik, a látásunk, hallásunk, érintésünk. Ezek mind-mind élő csodák. Vagy, ahogy szagolunk. Az egész fizikai test a mi csodánk, amit fel kell fogni a külvilágból az mind csoda. Meg kell engedjük a csodáknak, hogy megtörténjenek, és meg kell engedjük, hogy védjenek minket.
Az élet folytatódni fog, nagyon sok élet van, nem csak egy. Ebben az életben a feladatunknak és a megértésünknek meg kell lennie, ezért fontosak a szatszangok. Szatszangokon keresztül kapunk inspirációt. A szatszang lényege, hogy az összes jó dolgot, a szépséget be tudjuk iktatni. A mi megértésünket segíti. Segít minket a magasabb cél elérése érdekében, és ezt mind integrálni kell.
Persze, van közben szenvedés, az egész világ, amint tapasztaljuk is naponta, az egész világban szenvedés van. Néha Svámiji elgondolkodik, hogy érdemes-e néznie a híreket, mert úgy tűnik, mindig szenvedés van és fájdalom. Persze a legnagyobb szenvedést mindig az emberek hozzák létre, akár egyénileg, akár kollektíven. Ez megintcsak a tudatlanság jele, ami annyira erős. Az emberek egymásnak szenvedést hoznak létre. Vajon miért nem inkább boldogságot hozunk létre egymás között?
Ráma és Bhastis közötti párbeszéd nagyon jelentős. [A nagy védikus rishiről, Vashishta Muniról van szó, akit a Vashishta Yoga és többek között az Agni Purána szerzőjének tartanak.] A tinédzser Rámának nagyon sok kérdése van szatgurujához, Vashishtahoz. Nem szabad elfelejtenünk ugyanakkor, hogy Ráma Visnu inkarnációja, aki emberként inkarnálódott, hogy eljátssza azt a szerepet, amit neki valaki már megírt. Erre a földre azért jött le, hogy eljátssza a szerepét, de előtte hagyományosan elment a guruhoz, a gurukulába, az ashramba és tanult tőle. Persze sok más tanulási lehetőség és tanulás mellett Rámának rengeteg kérdése is van Vashishta irányába. Ez egy párbeszéd a tanítvány és a nagy szatguru között.
A Yoga Vashishta az egyik legizgalmasabb értekezés, ami létezik. Rámának rengeteg kérdése van és Vashishtanak válaszolnia kell, ő a szatguru szerepét játssza, Ráma, a legfelsőbb pedig a tanuló szerepét. Megpróbálnak ennek a világnak a valóságáról beszélni, hogy ez a világ valóságos, vagy csak álmodunk róla. Úgy tűnik, mintha álom lenne, ami néha rémálommá alakul, az pedig fájdalommá és szenvedéssé. Aztán annyira elkap minket ez a rémálom, hogy elkezdjük elhinni. Elkezdjük elhinni az élet egyfolytában tartó harcait, de Jivanmukti (megvilágosodott, él) ezt nem így látja. Ő érintetlen.
Dattatreya Visnu inkarnációja a földön azt mutatja be, hogy nem része ennek a világnak, bár a fizikai teste itt van. Dattatreya szimbolizálja a legfelsőbb lényt, aki megszületett, azért, hogy megmutassa, semmi nem létezik szenvedés vagy fájdalomként, ezek nincsenek, ezek csupán az elme illúziói. Az elme hozza létre, annyi érzelem és fájdalom van benne, hogy az ember eltorzít mindent, és mindent összekever. Összekeverjük a három gúnát, és a tamasz gúna áldozatai vagyunk. Az embert a tamasz gúna uralja. Ez a tamból jön, ami sötétséget jelent. Amikor nem látunk fényt, világosságot, akkor mi a jelentése a sötétségnek? Amikor nem látunk fényt, és teljes a sötétség, akkor meg tudjuk sérteni magunkat, el tudunk esni, el tudjuk törni a csontjainkat, mert semmit nem látunk. Amikor az ember nem keres, nem keresi a megoldást, akkor a tamasz gúnához van kötve. A fény, prakasha, amit a telihold is jelképez, egy kellemes fény. A nap pedig a fenntartó fényt jelképezi, amitől élünk. Az összes fény itt van és azért vannak, hogy emlékeztessenek minket, hogy a földön nem a sötétség, hanem a fény, az, ami nagyon fontos. Hogy tudunk élni a fényben, hogy tudunk a békében, boldogságban élni.
Az elme a bajkeverő, az elmének ez a szerepe, hogy bajt okozzon. Az elme hozza létre az érzelmeket, aztán jön a dráma és a trauma, mindenféle fajta megnyilvánulások jönnek és néha a világi drámákba még a magas lények is belekapcsolódnak. Bár a nagy lények ezen nagyon könnyen túl vannak és semmi gondjuk nincs ezzel egyáltalán. Nem zavarodnak bele a Máyába. Bár a nagy lények körül nagyon sok ember hoz létre konfliktust, de ők tudják, hogyan kell ezen túl lenni, nem gabalyodnak bele.